¡Buen día!
Miután az előző részben betekintést nyertünk Havanna koloniális építészetébe, feltétlenül meg kell emlékezni a szocreálról is. Persze mi sem panaszkodhatunk, egy-két borzadály a Dunapartot is ékesíti, de talán éppen ezért kis nosztalgiával tekinthetünk a letűnt idők betonszörnyetegeire. Lám-lám az építészet eme vadhajtása az Újvilág szűzhártyáját is kíméletlenül átdöfte. Lássuk tehát a Forradalom Emlékművét, Che arcát 3D-ben és hozzá némi üveg-acél kompozíciót kubai lobogóval.
“¡Hasta la victoria, siempre!” (Mindig a győzelemig! – Che)

Csak mert az előző részben utaltam az havannai óváros rendbetételére, teszek itt is egy bátortalan kísérletet. Nehezen értem meg a koncepciót – bár biztosan van. Gondoltunk otthontalanok távoltartására is – bár ez a hatodik emeleten nem igazán releváns – de őszintén szólva nem sikerült rájönnünk a lényegre. Egy biztos: lényegesen hurrikánállóbb, mint a hagyományos nyílászárók.

Nem tudok nem kitérni a kubai életstílus ecsetelésére egy kicsit. Az addig rendben van, hogy Latin-Amerika úgy egészében véve is laza, mint a Riga-lánc, de Kuba azt hiszem új távlatokat nyitott ebben a műfajban. Ennek oka persze a szocializmus és a karibi karrierizmus morbid keverékében keresendő, aminek eredményeképpen olyan rendszer született, amiben mindenki csak a túléléshez elegendő erőfeszítést tesz, és ugye ez a trópusokon semmiképp sem annyi, mint mondjuk az északi sarkkörön. Lényeg a lényeg, csütörtök délelőtt tizenegykor tömve van az utca embrekkel. Ez eddig rendben is van, nálunk is csak a népesség fele dolgozik, de itt Havannában az az érdekes, hogy senki sem siet sehová. Az emberek csoportokba verődve beszélgetnek, ülnek a lépcsőn és figyelik a történteket, vagy éppen erőtlen kísérleteket tesznek a turisták megkopasztására. Azt is szinte csak úgy alibiszerűen.
“¡Señores imperialistas, no les tenemos absolutamente ningún miedo!” (Imperialista urak, egyáltalán nem félünk önöktől!)
Havannai életérzés:

A kubai szocializmus a maga siralmassága ellenére úgy néz ki, életképes. Látszólag ez a rendszer magától nem fog összeomlani, éspedig talán azért, mert a szokásos szocialista létszükségleteken kívül (lakás, alibi meló, kaja-pia) némi beépített extrák is rendelkezésre állnak, úgy mint salsa, rum és szivar. Nem mondom, a nyomor az nyomor, de érdekes módon a piña colada szocializmusban sohasem fogja a nép megtörni az össznépi köntörfalazás csendjét. Ez minden bizonnyal külső behatásra fog megtörténni. Addigis nyomorognak, rumozgatnak és esténként elszívnak egy-egy szivart. Szocialista realizmus.

“¡Adelante Fidel, Cuba está contigo!” (Előre Fidel, Kuba veled van!)
Havanna egyik legfantasztikusabb része bizarr módon a Necrópolis, vagyis a temető.. Jó latin hagyományok szerint nem sajnálták a gempát a síremlékekről és ezesetben még tehetséges iparosokból sem volt hiány, hogy tényleg pazarul nézzenek ki a kripták. Olasz márvány, amerikai gránit, no meg ötszáz év építészettörténet biztosított némi repertoárt a mestereknek, akik gyakran el is engedték a képzeletüket:

Gótikus minikatedrálisok, kápolnák, obeliszkek, középkori vártornyok, fájdalmas árcú krisztusok és angyalkák minden mennyiségben. Kicsit groteszk, de karibi azúr égbolttal és pálmafákkal vegyítve tényleg impozáns látvány.

És ne higyjétek, hogy saját morbiditásunk hajtott ide! Olyannyira turista-látványosság, hogy nem csak belépődíjat szednek, de térképet is árulnak, ami alapján olyan hírességek sírját is fel lehet keresni, mint például Capablanca, a néhai sakkvilágbajnok.
“Vale, pero millones de veces más, la vida de un solo ser humano que todas las propriedades del hombre más rico de la tierra.” (Milliószot többet ér egy emberi élet, mint a világ leggazdagabb emberének teljes vagyona – Che)
Mentünk volna még szivargyárba is – ha nem lett volna zárva – de azért a boltja is maradandó emlék volt. Kábé annyit értek a szivarokhoz, mint a jazzbaletthez, de azért az nyilvánvaló volt, hogy minél vastagabb és hosszabb, annál drágább. A szivaroknál már csak az intarziás humidorok tetszettek jobban, szivarozás híján azonban ez meglehetősen indokolatlan beruházás lett volna.

Bár a bolt pazar, szivart senki nem ott vesz.. Ne felejtsük el, hogy itt kőkemény cucilizmus van, a gyár egy négyzetkilométeres körzetében minden sarkon egy bennfentes dolgozó invitál a lakásába, hogy a hivatalos ár töredékéért kínálja a “szerzett” árut. Van hologrammos matricájuk, zárjegyük, minden. Ilyenkor gondolkozik el az ember, hogy milyen jól mehetne szerencsétleneknek, ha nem a történelem legimpotensebb rendszere uralkodna rajtuk.
Másrészt viszont itt egy ország, ahol látszólag mindegy, a csillagnak mennyi ága van, és ez mindenképp dícséretes:

Végül pedig Don Rodrigo, a geci macska, még mielőtt a szemünk láttára tépte volna ki egy pitbull szívét, illetve Jawa 350 “Red Style” gyári oldalkocsival, zsír új – vajon mi lesz erre a Honda és a Yamaha válaszlépése?

Csocsesz
ZsuzsiBéla